A csend

Fura dolog külföldön élni vagy utazgatni. Főleg ha az ember lánya nem feltétlenül szociális pillangó típus.
Idővel megszoktam, hogy egy sötét szobában ücsörgök, ha kint verőfényes napsütés van én akkor is egy asztali lámpa alatt kuporgok. Ha fényre vágyom kimegyek cigizni, jobb ürügyet még nem találtam rá. Persze így sokat cigizek és merengek. Eddig egyszemélyes bástyaként harcoltam az elemekkel, nincs sok közöm a körülöttem ülőkhöz, ezért nem erőltettem az ismerkedést. Ők sem. Egy idő után az ember megkukul. Megszokja, hogy nem beszél, ha közlekedik a földet nézi, nehogy valaki hozzá szóljon és beszélnie kelljen. Hogy ne érezze annyira egyedül magát, esténként elmegy egy étterembe, persze egyedül, de mégis emberek között van. Ha körbenéz, párokat, barátokat lát maga körül, akik kedélyesen csacsognak - vagy éppen nem (errefelé sok idős pár csak ül egy asztalnál és nem kommunikálnak egymással). Hétvégén, ha van ereje illetve amikor szabin van, utazgat. Részben mert imád utazni, részben meg mi a fenét csináljon, mégis csak jobb ha nem otthon ül. Hova megy? Természetesen másik városba, mert emberek között akar lenni. Ott is párokat, családokat, barátokat lát nevetni, veszekedni, beszélgetni. Az egésztől néha elmegy a kedve, mert amit legjobban szeret: megosztani másokkal az örömét. De ha nincs kivel, akkor az öröm idővel megsavanyodik és a kérdésre "hogy vagy?" jön a válasz: jól, mint penészedő befőtt a spájzban.
Ha végre hazajutok, barátok és "család" közé, már annyira megkukult fázisban vagyok, hogy néha beszélni sem tudok. Meg nincs miről, vagy nem tudom hogyan és mit mondjak.

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy tervezem az idei nyaralásomat. Tervezném, de fogalmam sincs  hova. Hol érzi jól magát az ember egyedül?