Már nagyon vártam a napot, amikor kiutazhattam - elsősorban egy próbatételnek fogtam fel, képes vagyok-e rá elszakadva a barátoktól élni. Helyt tudok-e állni, új ismerettségeket kötni, megtartani a régieket - és vajon hány marad meg? Az utazások alatt feltűnt korábban, hogy az első pár nap sokkja után mennyire hamar megszokom az adott várost, úgy járkálok mintha mindig is ott laktam volna - így ettől a résztől nem féltem.
A Város első blikkre szerelem volt: egyvelege annak, amit szeretek. Régi házak, dimbes-dombos, sok fával. A reptérről bevezető út a hegyekről leereszkedő szerpentin, panorámával a völgyre, oldalt szőlőtőkék. Csodálatos :) Mi egy ipari részen laktunk - és lakunk -, a főutcája tipikus amerikai kisváros feelinges, sok bolttal. Egyik oldalon a nagyvállalatok irodái és gyárai, másik oldalon hegyoldal csendes kertes házas utcái, amolyan nyaralóövezetnek tűnik.
Majd végre eljutottam a havi nagy összeröffenésükre (eddig mindig pont Budapesten voltam :o), és megismerkedtem 2 olasz hölggyel. Az egyikőjükkel mélyebb ismeretséget kötöttünk :)
És ekkor kezdett feltűnni valami - olyan sokat buliznak, hét közben is, diszkóról diszkóra járva. Én ilyet utoljára 17 évesen csináltam :) Hmm... majd ahogy minél több embert ismertem meg rádöbbentem... 80-90%-uk szingli, sok országot megjárt, sok rövid kapcsolatot átélt világutazók, akiket az otthon maradt barátok irígyelnek, csak az látszik, hogy ak*rvaanyjat megint külföldön van, mennyi embert ismer, minden este eljár valahova. És valóban, ők teljesen más emberek, egy világ nyílik meg nekik: egy nagy globális világ, ahol az emberek egyenlőek, toleránsak és elfogadják egymást, mindegy a világ melyik tájékáról jött a veled szembenülő... szerteágazó kapcsolatok, indiai, kínai, olasz, norvég, perui... mind mint egy nagy ország szülöttei egy asztalnál boldogan cseveg. Kedves Clarám, drága Alex, darling, sweetie... velük futok össze. ha betévedek vasárnap egy kávézóba, vagy a moziban előttem ülnek, egy kiállításon összeütközünk, egy boltban egy ruháért nyúlunk. De csak mi tudjuk, hogy mi van mögötte: félelem az egyedülléttől, a magánytól. Egy bazi erős késztetés, hogy ne otthon üljön az ember, hogy legyen kivel beszélni aznap este. Egy magunk által generált mesterséges pörgés. Hogy még véletlenül se tűnjön fel, hogy magányosak vagyunk. Röpködünk kapcsolatról kapcsolatra, városról városra. Talán mert alapból mi vagyunk azok, akik nem bírják az állandóságot, bár szívünk mélyén vágyunk rá, jaj de nagyon. Mégsem jön össze. Talán nem véletlen, hogy mi vállalkozunk a külföldi utakra, hisz otthon senki sem vár. Talán a hiba bennünk van, hogy nem bírunk megülni a seggünkön - idővel nem is lehet. Ha az ember megszokja a pörgést, már nehéz leállni. Általában az utolsó hetemen már alig várom, hogy hazamenjek, de 1 hétig bírom otthon. Ha tovább kell maradnom, már pattanok is bele a kocsimba vagy veszek egy repjegyet. Mert nem bírok tétlenül ülni. Az utazást nem mindig élvezem egyedül, de ezt senki sem tudja. Csak a képeket és a színes, vidám élményposztokat látják. És írigykednek.
De csak mi tudjuk mi van mögötte. Mi, a világ vándorai.
Most, hogy ezt így leírtad, hát van benne valami. És ezt egy párkapcsolatban élő tényleg másképp ítéli meg. Azt hiszem mondtam már máskor is, hogy túlszervezed magad, de ez így más megvilágításba helyezi a dolgot :)
ReplyDeleteMuszáj...
ReplyDeleteSzomorú :-(
ReplyDeleteSzerintem nem szomorú! :)
ReplyDelete"De csak mi tudjuk, hogy mi van mögötte: félelem az egyedülléttől, a magánytól. Egy bazi erős késztetés, hogy ne otthon üljön az ember, hogy legyen kivel beszélni aznap este. Egy magunk által generált mesterséges pörgés. Hogy még véletlenül se tűnjön fel, hogy magányosak vagyunk. Röpködünk kapcsolatról kapcsolatra, városról városra. Talán mert alapból mi vagyunk azok, akik nem bírják az állandóságot, bár szívünk mélyén vágyunk rá, jaj de nagyon. Mégsem jön össze. Talán nem véletlen, hogy mi vállalkozunk a külföldi utakra, hisz otthon senki sem vár."
DeleteNekem ez elég szomorúnak tűnik.
Jelzem kezd unalmassá válni és már rég voltam új helyen :)
ReplyDeleteJesszus, idén még sehol!
ReplyDeleteHa valaki kíváncsi mit is takar a "Szerintem nem szomorú! :)"
DeleteAzt írtad, hogy milyen csillogónak és boldognak látszik az életed, amit sokan irigyelnek még a barátok közül is.
Írsz a kapcsolatokról, amik nem mindig voltak túl pozitív kimenetűek és megemlíted, hogy olykor magányos is vagy. Rendben, ez eddig szomorú!
Mit írsz még a postban? Megismerkedtél új emberekkel, valakivel mélyebb barátságot is kötöttél. Látsz új helyeket, új embereket, új felfogásokat ismersz meg, és új atmoszférát, ami oly annyira eltért a megszokottól. Hogy máshol sokkal jobban élvezik az életet az emberek, hogy igazán felszabadultan tudják azt a személyt elfogadni és büszkén megmutatni a világnak, akik ők maguk valójában.
Írod, hogy csupán felszín a sok vidám kép és bejegyzés, hogy magány és olykor félelem van mögötte? Ez egy egyszerű emberkének szomorúnak tűnik, megértem. Ha alapul vesszük, hogy egy ember olyan összetett és komplex valami, ami nem csak sírni tud, hanem nevetni is akkor már egy lépéssel közelebb kerülünk a megértéshez. Igen van az életetekben, van az életünkben magány, szomorúság és olykor ezeket vidám színes festékkel öntjük le. Akkor már hazugság lesz? Akkor már nem lesz igaz, hogy gyönyörű helyeken jártál, jó embereket ismertél meg és finom új ételeket kóstoltál? Igaz marad és ezeket élvezted. Ez pedig nem szomorú. A bejegyzésed nem lehet egy olyan egyszerű skatulyába beletenni, hogy "szomorú" ez a szó pillanatnyi érzelem leírása szolgál csak, nem egy életszakasz jellemzésére. Ahogy a postot, úgy téged sem lehet "szomorúnak" lefesteni. (ami engem „dühített”, az-az egyszerűség, ez a szánalmas kis szó hebehurgya odavetése, hogy szomorú, ez dühítő, mert túlságosan alaptalan és nem képes jellemezni csak egy nagyon rövid pillanatot).
Amiért nem szomorú az írásod : Mert önmagadról írsz, próbálod megmutatni magad a makro és mikro környezetednek (valszeg csak a kisebb olvassa a blogot, de persze interneten ráakadhat bárki) megmutatni önmagadat. Vidám és szomorú oldalad, szépet és csúnyát, jót meg a rosszat! Ez szomorú lenne csak? Megint csak tiltakozom minden idegszálammal ez ellen a kategória ellen. Még csak nem is pénzérme a te eleteted aminek egyik oldala rossz, a másik meg jó és mikor mit dob a sors. Sokkal több oldalad van, ahogy az életednek is. Az ételbe is kell a keserű, a piskótába is a csípett só, hogy az édes íz jobban domináljon. Magadról, az életedről írtál, a szépről írtál és ami mögötte van. Élveztem olvasni, engedted, hogy beléd lássanak és ez nem szomorú, hanem BÁTOR! Ennyit gondoltam csak erről, elnézést, hogy elsőre nem fogalmaztam teljesen világosan.
(A „szomorú” szót önmagát becsméreltem, nem a kommentező személyét, kéretik ezt figyelembe venni.)
u.i.: Dávid kiragadott pár sort és szerinte az szomorú. Igaza van, de az egészet kéne olvasni, sőt az egész blogot! És ismerni azt, aki írta, ahogy írta, amiért írta!
Még mindig tartom magam az előző hozzászólásomhoz, mert nekem a bejegyzést olvasva ez az érzésem lett. A saját érzésemet írtam, és a bejegyzés írójának ez valószínűleg leesett, csak neked nem.
DeleteAhhoz képest, hogy állításod szerint nem a kommentelő személyét becsmérelted, most ebben az újabb kommentedben "egyszerű emberkének" állítod be, ami azért, valljuk be, nem túl pozitív, de gondolom ez is betudható a "nem teljesen világos fogalmazásnak".
DeleteAmúgy félreértések elkerülése végett, én nem a kommentelőt védtem, hanem a józan észt és a helyes szövegértelmezést.
Azt nem tudom, hogy honnan veszed, hogy a "szomorú" szó egy pillanatnyi érzelem leírására szolgál, ennél nagyobb marhaságot már rég olvastam. Szomorú lehet egy pillanatnyi érzelem, egy életszakasz vagy akár egy egész élet is, ha az ember szomorúnak érzi magát. Ha pedig erről ír, az érzéseiről, az életszakaszáról, akkor az az írás szomorú. Ez azért nem annyira bonyolult dolog, szerintem.
Pl. ha egy idős asszony megözvegyül, érezheti magát szomorúnak élete végéig, és erre mondjuk, hogy szomorú élete van, szomorú a helyzet, hogy meghalt a férje. Hiába vannak jó pillanatai, vagy akár picit hosszabb periódusai az életének, amikor jól érzi magát, mert pl. elment egy világ körüli útra, vagy egy jót dámázott idős barátaival a parkban. Hiába a sok pozitív élmény, ha alapvetően szomorúnak érzi magát. Egy másik özvegyasszony persze lehet, hogy hosszabb-rövidebb idő alatt felül tud emelkedni férje elvesztésén, és akkor boldog életet tud élni. Persze, valószínűleg mindig lesz benne egy kis szomorúság, de attól még lehet alapvetően vidám és élettel teli. Van ilyen is, olyan is.
Egyébként magamon is és ismerőseimen is tapasztaltam már, hogy voltak olyan élethelyzetben (nem pillanatnyi érzésről beszélek, hanem hetekig, hónapokig, évekig tartó időszakokról), amikor alapvetően szomorúak voltak, szomorú volt az életük. Nyilván röhögtek egy-egy jó poénon, ízlett nekik a finom étel, amit megettek, élvezték a barátaikkal a közös időtöltést, de attól még alapvetően nem érezték magukat igazán jól a bőrükben, mert valami hiányzott, valami miatt nem voltak teljes egészek, nem voltak elégedettek az életükkel. Ez néha egy mélyebb beszélgetés alatt derül ki, néha egy blogposztban derül rá fény, de ha az ember igazán figyel, akkor ezt szavak nélkül is érzi a másikon. Attól, hogy valaki nem picsog egyfolytában, nem esik látványosan mély depresszióba, még lehet, hogy alapvetően szomorú az élete. Pedig ha arányaiban néznénk a dolgot, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy alapvetően nincs semmi baja, mert mondjuk 95%-ban tök vidám. Pedig van neki.
Ami Bocit illeti, akár szomorú az ő élete, akár nem (és ennek taglalásába szerintem már végképp ne menjünk bele, mert már a sokkal egyszerűbb témáknál is megakadtunk), ez a poszt bizony szomorú. Biztosíthatlak, hogy elég jól ismerem Bocit, majd egyszer talán te is jobban megismered őt. Valamint olvastam az egész posztot (sőt, ami azt illeti, az egész blogot), neked sem ártana, ha újra nekiveselkednél, mert úgy látom abbahagytad az olvasást a (látszólag) pozitív részeknél, a cukormáznál, és így kimaradt a poszt lényege. Azt a pár sort pont ezért ragadtam ki a posztból, hogy még egy "egyszerűbb emberke" (bár én másvalakire gondolok, mint te) is megérthesse, hogy ez a poszt szomorú, merthogy ebben a pár sorban ez feketén-fehéren le is van írva (nem tudom mi kéne még, talán egy "Szomorú" címke a poszt alatt segítene). Ebben a pár sorban írja le félelmeit, vágyait, és itt indokolja meg a cselekedeteit, ezt a mesterséges pörgést, amit maga köré generál, csak hogy ne kelljen szembenéznie az igazi problémával, vagy hogy legalábbis minél kevesebbszer kelljen rágondolnia.
Azt amúgy egyáltalán nem értem, hogy mi az ördögnek kéne az egész blogot elolvasni, amikor Boci egy adott posztban valami szomorú dologról ír, és valaki erre kommentel. A poszt kommentjei a poszthoz tartoznak, nem az egész blog összes posztjához. Erre a szomorú posztra pedig bárki nyugodtan írhatja kommentben, hogy szomorú.
Amúgy pedig, ha a magányt és szomorúságot leöntjük vidám, színes festékkel, akkor az pontosan az lesz, ami: magány és szomorúság, leöntve vidám, színes festékkel. Látszólag vidám, kívülről mindenképpen, de legbelül, igazán mélyen szomorú.
DeleteCsak, hogy vagánykodjak: nemrég én is átolvastam minden bejegyzést! Újra, mert mikor először rátaláltam a blogra akkor már megtettem, de az rég volt :-)
DeleteNa én fedezékbe vonulok és kimegyek a Frühlingsfestre leinni magamat - kivételesen egy nem szingli és magyar sráccal :D
ReplyDeleteFedezékbe?? Valaki lövöldöz?? :-)
DeleteJobb felkészülni minden eshetőségre :)
DeleteAkkor reagálok én is.
ReplyDeleteEz egy olyan poszt,ami megmutatja, hogy mi is van valójában a festék alatt. Közületek sokan csak a posztokat olvassátok, akár nem is ismertek személyesen. Van akivel olyan ritkán találkozom, vagy nem olyan a viszonyom, hogy elmeséljek neki privátabb dolgokat is. De néha kiszakad :) Nem én lennék, ha nem tárulkoznék ki időről időre.
Valóban történnek velem jó dolgok, és vannak amiket nagyon élvezek. Lassan a "hazamegyek" szó Stuttgartot fogja jelenteni. De nem minden arany, ami fénylik. Mi magyarok (figyelem, "mi"-t írtam! :)) hajlamosak vagyunk csak azt észrevenni a másikban, ami nekünk nincs meg. Sokszor hallom azt, hogy de sokat utazol, de sok pénzed van, de sok szabadidőd van, bezzeg nekem... és ezek az emberek nem veszik figyelembe a következőket:
- nekik esetleg saját lakásuk van, és annak a törlesztőrészletét fizetik (ha nem a család vette meg). Én albérletben lakom, se anyám, se apám nem fog lakást venni, egyedül vagyok, jó hitelhez sem fogok soha hozzájutni, csak ha anyám lakását zálogba tennénk ... mivel egészen kilátástalannak tűnik, hogy valaha is saját pénzen vegyek lakást, másrészt pedig úgysem bírom sokáig egy helyen, 1-2 éve arra jutottam, hogy nem gyűjtök lakásra. Nem fogom elszúrni azokat az éveimet, amik a legszebbek és legaktívabbak - spórolással... hogy majd 60 évesen jöjjek rá, hogy de jó, kifizettem a lakásomat, de nem éltem, nem voltam sehol, most már járni is alig tudok, ha el is vinne egy repülő Párizsba, a Sacre Coeur-ig max tolókocsival jutok fel
- nekik van párjuk, gyerekeik, nekem nincs. Mindkettő egészen lekötheti az idejüket, nagyon szép élményeket gyűjthetnek egy közös sütisütés alkalmával is. Én ezt úgy oldom meg, hogy minden szart kinyomok a facebookra vagy ide, hogy megoszthassam másokkal, mert ha kommenteltek rá, úgy érzem nem vagyok egyedül. A blogvacsi is hasonló elgondolásból született anno, képtelen voltam magamra főzni, de ha valaki jön, úgy már jobb :) Ezen már túl vagyok, szeretek magamnak főzni (mert ha valami finom jól agyondicsérem magam :))
- mindenkinek ugyanannyi szabadsága van. Nekem kicsivel több, mert az öreganyátok lehetnék :p
- az hogy munkán kívül kinek mennyi szabadideje van, az a saját akaratától és prioritásaitól függ. Van akinek az fontos, hogy legyen egy kiskertje és magának termeljen dolgokat meg, akkor ő ott fog sok időt tevékenykedni (mellesleg jó magyarhoz méltóan folyamatosan panaszkodni fog, hogy menni időt elvesz a kert). Van aki sportolni szeret, és gyakran lejár. Van akinek sok baráta van és velük találkozik. Ezek mind-mind egyéni döntések. Egy szinglinek nem biztos, hogy több szabadideje van, de másképp osztja be - nem rohanok haza főzni az uramnak, hanem elmegyek manikűröshöz. De ha lenne párom sem biztos, hogy nem ez történne... prioritások!
- pénz... mindenki maga szerencséjének a kovácsa. Soha nem azt az időt fizetik meg, amennyi időt az ember látszólagosan a munkahelyén tölt. Vannak szerencsésebb szakmák, van amihez képzettség kell, van amit otthon nem fizetnek meg, de külföldön igen. És vannak lusta emberek, akik sosem váltanak, sosem képzik magukat (esetleg át, totál más szakmára, ami jövedelmezőbb lehet), de folyamatosan panaszkodnak, hogy nincs pénzük, bezzeg Marisék megint vettek egy új autót... A válaszom itt is: prioritás. Kinek mi a fontos. Ha sok pénzt akarsz, de nem születtél gazdag családba (ahogy én sem) és rosszul döntöttél anno, nem túl vastag a pénztárcád, keress olyan munkát, ahol jobban megfizetnek. Ha kell, képezd át magad, ha kell menj külföldre. Ha a pénz a lényeg, tegyél meg érte mindent, hogy legyen. Igen, ez lemondásokkal járhat, ha nem egyből a megfelelő szakmát találtad meg :(
Ezt a posztot részben nekik írtam, akik csak azt látják de jó nekem. Remélem kiderült belőle, hogy nem mindig jó. Át lehet karolni a párotokat, vagy befizetni a következő nyelvtanfolyamra, esetleg gyurmázni a gyerekkel. Én addig kitalálom, hogy következő alkalommal hova is utazzak vagy mit főzzek - egyedül. Fotókat és útleírást/receptet majd itt találtok. :)