A hazug

Temérdek fekete pillangó repked körülötted,

A hazugságaid megtestesülései.

Bűzös levegő terjeng, a rothadó hús szaga.

Bűntudat nyomja válladat és a félelmed egyre nő,

Fekete ködöt eresztve le rád.

Nem látsz már semmit, csak befelé nézel,

Az egyetlen ember aki még szóba áll veled magad vagy,

De ha a tükörbe nézel, még mindig nem látod a való énedet.

És csak termeled tovább a fekélyt,

Amíg egyszer felismerhetetlenségig eltorzul arcod.

Az emberek elkerülnek, nem bírva a bűzt, amit árasztasz,

Pillantásuk megvetést sugároz, rád köpnek,

Beléd rúgnak, majd elfordítják a fejüket,

Csak süllyedsz, egyre mélyebbre és mélyebbre.

Az önsajnálat utcáit egyedül rovod, nincs senki aki melléd szegődne,

Nem látsz már semmit, csak befelé nézel.

Az egykor csillogó, tiszta szemek helyén fekete űr tátong

Melyben a pokol legsötétebb bugyra sejlik fel.

És csak termeled tovább a fekélyt,

Amíg már magad sem ismered fel az arcod.