Kisvárosi idill

Régóta vágytam már Szentendrére. Egyszer építettünk itt csapatot, én szokás szerint csak vacsira maradtam. Akkor annyi pont elég is volt a szocializációból :) Most tök szívesen mennék (idén Prága lesz), de pont külföldön leszek :( Igaz van egy szabadjegyem, de nem biztos, hogy erre szeretném használni. 1 hónap Finnország, zsúfoltak lesznek a hétvégeim :) Tallinnba tutti át kell ugranom, annyian mondták már milyen szép kisváros. Szentpétervár is érdekel. Van egy ősrégi finn és egy norvég levelezőtársam, remélhetőleg velük is tudok majd találkozni. Max át kell ruccanom Norvégiába :D De xar nekem...

Visszatérve Szentendrére: túl közel van. Amint áthúzták a Budapest táblát, elmondasz 2 mondatot és már ott is vagy. Parkolni, hát még vasárnap is parkolózóna a centrum környéke, nem hogy szombat vagy péntek, vagy fene sem tudja mi volt hivatalosan tegnap. Nem baj, megoldottuk okosban (ja, IT-vel mentünk fényképezni).
Nagyon helyes kisváros, csodaszép házakkal és kertekkel. Mit házak, néhol kispaloták! Azt hiszem szívesen laknék itt.

Szokásos Oxford feeling itt is megvan:

A központ tele volt turistákkal, persze mi sem néztünk ki másképp fényképezőkkel felszerelve.
Mivel kultúrlények vagyunk, akiknek a művészet megsegítése a legfontosabb, elmentünk az egyetlen múzeumba, ami érdekelt minket: a Marcipánba :))) Próbáltam IT-et lefogni, hogy ne törje be a biztonsági üveget egy-egy élethű, de akkor is marcipáncsoda láttán. Sikerült, huuuh.

Mamámnak vettem sárga marcipánrózsát, idén ezt kapja Anyák napjára. :)
Buzeránsok, a Marcipán múzeummal szemben Éden csokibolt... a világ minden tájáról csokikák. Muszáj volt vennem Mumm pezsgővel töltöttet! Hála égnek nem annyi, mint maga a pezsgő :o

Miután egy padon immár remegő kézzel szánkba tömtük a vásárolt csokikat (megőrülök, nekem sosem jönnek be a kis aprócsokik, trüffelek, annyira geilek, hogy már az első után csokimérgezést kapok.. de azért megeszem mindet, így a végére teljes a csoki-agyhalál), hirtelen felkiáltással mindketten megéheztünk és paprikás akármit akartunk enni nokedlival. Az évek rutinja :)
Végigsétáltunk a Duna parton, megnéztük az összes étterem étlapját, aztán IT az első mellett döntött, vissza az elejére. Helyes ki kerthelyiséges étterem. Sikerült leülnünk a cigányprimástól 2 méterre, én mondtam, hogy ne ide menjünk...
- Jó lesz így beszélgetni, kicsit hangos a zene...?
- Miiii? Nem hallom,mert hangos a zene...
:)))
De abbahagyta pár percen belül, amúgy nagyon kellemes volt és végre nem hamis, a legtöbb helyen iszonyú amatőrök szoktak lenni, én nagyon élveztem, IT szerintem nem annyira.
A borjúpaprikás finom volt, a téma hozzá már nem annyira, elnézést kérek érte.
A pincér meg tök jó fej, egy 40-50 körüli muki. Szokás szerint nem bírtam megenni az adagot:
- Tessék szépen megenni, egy kis savanykával lecsúszik az... hát mi lesz így a túrós palacsintával? Irgum-burgum!
:))) Mindezt erősen raccsolva.

Duna part balról jobbra:



Este megnéztünk egy filmet, P.S.: I love you. Kis kedvenc skót színészemmel megspékelve. Kutya drága, nézd meg 100-as zsepivel az új lakásban. Egy Angyal mellé befér ő is a tarsolyba. ;)
Végigsírtam, de valahogy mégsem fogott meg.
Mennyi idő alatt lehet regenerálódni, ha rájössz, alkalmatlan vagy hosszú távú kapcsolatokra? Ha már nem hiszel az „együtt öregedek meg valakivel”-ben? És mikor fogok megint hinni benne?
IT-val tényleg helyes kis pár voltunk, és édes öregpár lettünk volna. Csak túl korán „öregedtünk” meg. Ő buzerálta a számítógépét, én meg hímezgettem mellette esténként...
Azt hiszem csak az segít, ha le tudnám zárni végleg a dolgot, mert piszok szarul érzem így magam: férjes asszony különélve, mást szeretve. Uh, elkezdtem olvasni válóperes cikkeket, utálom a jogot.

No, azt hiszem most megint fogok kapni egy rakat pszichiáter címet :)))) Jelzem, felírtam őket, de nem hiszem, hogy sokat tudna segíteni. Max mesélek és mesélek, kiderül, hogy milyen volt a gyermekkorom, hogy milyen a kapcsolatom az apámmal, és ez mindennek az alapja stb... :)